Fedőnév, fedőszám:

Bátori Károly, Báthori, Báthory

Minősítés:

jelölt, tippszemély

Foglalkozás:

államvédelmi hadnagy

Iskolai végzettség:

négy polgári

Beszervezés alapja:

?

Az együttműködés időtartama:

?

Foglalkoztató szerv:

BM II/4. alosztály

Foglalkoztatás vonala:

francia emigráció ellenőrzése

Tartótisztek:

Balogh István

Deák László?

Források:

K-1123

„Bátori Károly”-nak a politikai rendőrséggel való találkozásait egy kutatódossziéból ismerhetjük meg. 1945 után „Bátori” a paraszti életformát váltotta fel a városi élettel, a közelben lévő városban jelentkezett a Magyar Államrendőrség Politikai Osztályára, ahol rendőrnyomozó alhadnagyi rangot kapott. 1948 nyarán felettese utasítására a fővárosba, a Budakörnyéki Államvédelmi Osztályra kellett egy „őrizetest” kísérnie és a futárpostát átadni az illetékes rendőrtisztnek. Az Államvédelmi Osztálytól egyúttal el kellett hoznia az állomáshelyének szóló operatív postát, illetve a nyílt nyomozási utasításokat és erkölcsi bizonyítványokat. A parancsnak megfelelően azonban nem azonnal utazott vissza, hanem meglátogatta Budapesten lakó ismerőseit, elmentek moziba és szórakozni, és csak a késői vonattal indult haza. Másnap a küldemények átadásakor szembesült a felettese azzal, hogy az operatív postai küldeményt valahol útközben elveszítette az alhadnagy, amiért először csak megfenyítették.

Bár 1947-ben Lombos Lajos, a politikai osztály vezetője még kedvező jellemzést adott róla: „az MKP tagja, jó politikai képzettségű és teljesen megbízható ember”, egy évvel később, 1948 nyarán azonban a budapesti kellemetlen eset miatt már elbocsátották az állományból. Tímár István államvédelmi ezredes? az elbocsátását a futárposta elvesztésén túl azzal is indokolta, hogy a szolgálatát hanyagul látta el, ezért többször volt fenyítve, magatartása „a demokratikus rendőrség tagjaival szemben támasztott követelményeknek nem felel meg”. Elbocsátása után, még abban az évben az Államvédelmi Hatóság számára ismeretlen körülmények között kiszökött az országból.

„Bátori” 1948 és 1954 közötti életéről igen kevés érdemi információ áll rendelkezésre. Az első lényeges adatot 1954-ben a párizsi rezidentúrának küldött utasításból tudhattuk meg, miszerint a Franciaországból hazatért Dallos Antal? kihallgatása során elmondta, hogy kinti tartózkodása alatt a francia belügyminisztériumban több ízben kihallgatták, ahol a tolmácsként „Bátori”-t alkalmazták. Ez a megjegyzése felkeltette a hazai hírszerzés érdeklődését és „Bátori Károly” fedőnéven kutatódossziét? nyitottak a korábbi államvédelmis tisztre.

Személyazonosságát ismerte a magyar hírszerzés, azonban a kinti kapcsolatfelvételhez szükség volt a párizsi lakcímére vagy munkahelyére, aminek kinyomozása nehézségekbe ütközött. Ehhez a Magyarországon élő családtagjait vették igénybe, a politikai rendőrség felvette „Bátori” apjával a kapcsolatot, a jelentés szerint beszervezték, és „levelet kértek a fiához”. A  politikai rendőrség kérésének megfelelően írt levelét tervezték felhasználni a személyes kapcsolatfelvételhez, a következők szerint: „Balogh elvtárs” írógépen egy levelet írt „Bátori”-nak, amelyben olvashatatlan aláírással közölte a jelölttel, miszerint a levélíró az otthoni rokonait ismerő kereskedő, aki átutazóban van Párizsban, és szeretné személyesen átadni a Magyarországról küldött levelet és az üzeneteket. Az olvashatatlan aláírásra azért volt szükség, hogy ne tudja leellenőrizni a levélíró személyazonosságát. A levél eljuttatását követően azt a legendát tervelték ki, hogy a Párizson átutazó kereskedő, bár szeretett volna találkozni vele, azonban az idő rövidsége miatt „Balogh elvtársat” kérte meg a hírek tolmácsolására. Az volt a terv, hogy Balogh István képzeletbeli kereskedő barátjával „Bátori” csak az operatív tiszt közreműködésével folytathasson párbeszédet.

Végül beért a magyar hírszerzés és a párizsi rezidentúra fáradozása, 1955 májusában Balogh Istvánnak küldött utasításban már a kapcsolatlétesítés legendájáról úgy írt Simándi Péter hadnagy, mint amit „Bátori”-val sikerült elhitetni. A személyes beszélgetéseknek eleinte az volt a célja, hogy tanulmányozzák a jelöltet, az utasítás szerint franciaországi kapcsolatairól, barátairól, a munkájáról érdeklődjenek. Balogh István valós kiléte a kötetből nem derül ki, sőt a jelöltnek arra a kérdésére sem kapunk választ, hogy milyen minőségben mutatkozott be, mert Balogh válaszát még a dosszié levéltárba kerülése előtt fekete tussal kisatírozták.? „Bátori” a munkájával kapcsolatban annyit árult el, hogy egy párizsi általános iskolában tanító, de az operatív tiszt szerint a munkájának részleteiről nem szívesen beszélt, emiatt azt feltételezte, hogy az iskola mögött más dolog rejtőzködhetett, nem volt vele teljesen őszinte a munkáját illetően. „Bátori” közepes minőségű öltönyéből az operatív tiszt arra következtetett, hogy anyagilag nem állhat valami jól.

1955 nyarán Balogh István már arról számolt be, hogy kezd megnyílni előtte „Bátori”. A beszélgetésekből a kapcsolattartó tiszt azt a következtetést vonta le, hogy „Bátori” nem ellensége hazájának, személyes okok miatt „disszidált”. Balogh a megismételt találkozók egyikén a jelölt szavaiból arra a következtetésre jutott, hogy „barátkozását” némi fenntartással fogadta, ugyanis az operatív tiszt szerint „Báthori kijelentette, hogy ő nagyon örül a kettőnk között létrejött ismeretségnek, de ez a gesztus, amit vele szemben ilyen formában tanúsítunk, kicsit elgondolkoztatja őt […] ő már sok mindent hallott, például olyat is, hogy valakit valamivel leköteleznek”. A beszámoló végén az újabb találkozó időpontjának és helyének pontos meghatározása, illetve a „biztosító találkozó” időpontjának megadása meglehetősen hasonlított a hálózati kapcsolat találkozási modelljéhez, azonban az együttműködés ilyen formájáról még utalás sem olvasható a szövegben.

A találkozó értékeléséből megtudhatjuk, hogy „Bátori” perfekt beszél a francián kívül angolul és németül. Előéletét ismerve, míg 1947-ben a négy polgári iskola elvégzése volt a kitűzött célja, hét-nyolc év alatt a három nyelv megtanulása kitartásra, nagy szorgalomra és fegyelmezett életmódra utal. Mint később kiderült, nemcsak általános iskolában tanított, hanem a jezsuiták által fenntartott internátusban is alkalmazásban állt. Balogh István szerint, ismerve a jezsuiták addigi pályafutását, ez lehetett az oka annak, hogy „Bátori” a munkájáról csak szűkszavúan nyilatkozott.

A következő találkozón már magyar belpolitikai és külpolitikai kérdésekről is beszélgettek. Balogh felvetette, hogy mit szólnak a Franciaországban élő magyarok az amnesztiarendelethez? „Bátori” azt mondta, hogy kétkedve fogadták, sokan félnek a hazatéréstől, aminek az a legfőbb oka, hogy azon kevesek, akik hazatértek, azóta semmi életjelet nem adtak magukról.?

1955 júliusában a párizsi beszámolókból levont következtetéseket a budapesti központ utasításban közölte a párizsi rezidentúrával. Palotás Péter a jelölt tanulmányozásából azt a konklúziót vonta le, hogy „Bátori” rokonszenvezik velük. Ezért arra utasította a rezidentúrát, hogy az addigi passzív viselkedésükön változtassanak, a továbbiakban támadólag kell „Bátori” ügyét előbbre vinni. A budapesti központ véleménye szerint elérkezett az idő „Bátori” beszervezésére. A beszervezési „akciót” a következőképpen tervezték végrehajtani: A következő találkozón Balogh István közölje a jelölttel, hogy rendes, becsületes embernek tartja az addigi ismeretségük alapján. Ilyen emberekre szüksége lenne a párizsi magyar nagykövetségnek, hogy a Franciaországban élő magyar emigránsok között propagálja az amnesztiarendeletet. Ezt az elképzelését már a magyar külügyminisztériummal is közölte, akik tudtak az 1948-as szabályszegéséről, a „disszidálását” pedig nem politikai akciónak, nem helyrehozhatatlan bűnnek, hanem meggondolatlan hibának tekintik. Az utasítás szerint, amennyiben „Bátori” érdeklődését az elmondottak felkeltették, fel kell tenni neki azt a kérdést, hogy „véleménye szerint milyen módon tudja kijavítani az elkövetett hibát a haza előtt, hogy világos perspektíva álljon előtte egy későbbi időpontban történő hazatérés esetén”. Az utasítás értelmében, amennyiben „Bátori” pozitívan reagál az elmondottakra. és hajlandó lenne a titkos együttműködésre, tisztázni kell a helyzetét. Az operatív tiszt részletesen kérdezze ki a munkahelyéről, a munkaköréről, a magyar hírszerzést érdeklő kapcsolatairól és arról, hogy milyen konkrét információkat tudna tőlük szerezni. Részletesen kitértek arra, hogy miképpen tudatosítsák „Bátori”-ban a titoktartás fontosságát, és arra is felhívták Balogh elvtárs figyelmét, hogy semmiképpen sem árulhatja el azt, hogy ő a magyar hírszerzés embere.

Balogh István a három nappal későbbi találkozóról írt jelentésében nem tett említést a budapesti utasításban foglaltakról, viszont a beszélgetésük során elhangzott négy lényegesebb témáról külön jelentéseket készített: a St. George’s internátus helyzetéről, a Szabad Európa Rádiónál dolgozó személyek helyzetéről, a francia rendőrségnek a „disszidensekkel” szembeni kihallgatási módszereiről, és az 1954-es mâconi kajak-kenu világbajnokságról „disszidált” személyek ügyéről. A négy jelentésnél az ügynöki jelentések formuláját (adta/vette) használta Balogh István, azonban a szövegből kitűnik, hogy „Bátori” azokat az információkat nem mint a hírszerzés titkos együttműködője mondta el, hanem a beszélgetés során közölt az említett témákról információkat, híreket, híreszteléseket, amelyeket az operatív tiszt külön jelentésekbe foglalt össze. A jelentések végére sem került a hálózati jelölt fedőneve.

„Bátori” pár hónap ismeretség után mondta el Baloghnak az ÁVH-tól történt elbocsátásáról és az ország elhagyásáról az ő verzióját. Állítása szerint az ÁVH-n belüli ellenségei hozták olyan helyzetbe, hogy el kellett hagynia a testületet. A „disszidálást” egy volt parasztpárti falubelijével hajtották végre, aki Kovács Imre? közvetlen környezetéhez tartozott, majd Kovács az emigrálása után ezt az ismerősét is az ország elhagyására biztatta, ő pedig az ÁVH-nál történt megszégyenítés miatt csatlakozott hozzá. Az operatív tiszt szerint Franciaországig való eljutásáról nem mindent úgy mondott el, ahogy történt, vagy jócskán kiszínezte.

A találkozás értékelésekor az operatív tiszt eredményesnek ítélte a beszélgetést, de egyúttal abbéli fenntartását is közölte, hogy körültekintően meg kellene vizsgálni azt a lehetőséget is, hogy a jelölt nem az „ellenség” megbízásából találkozik-e velük.

Az 1955. augusztus végi találkozójukra „Bátori” elhozta az általa összeállított nyelvtankönyv jegyzeteinek egy példányát azzal, hogy kíváncsi Balogh véleményére. A jegyzetek mellett átadott egy levelet is, az ajánló sorokat a Nemzetközi Menekültek Szervezetének egyik vezetője írta Auer Pálnak,? a nyelvtankönyv kiadásának támogatásához. A jegyzeteket futárpostával Budapestre küldték. Ezen a találkozón „Bátori” elmesélte, mit hallott egy Szórádi Miklós nevű volt ezredestől a Szabad Európa működéséről és az állítólagos kémtevékenységükről. Ennek kapcsán megemlítette, hogy az egyes államok esetében természetes a kémkedés, mint például Franciaországban a DST (kémelhárító osztály) foglalkozik ilyenekkel. Baloghnak arra a kérdésére, hogy ezt honnan tudja, azt válaszolta, hogy sok ilyen témájú könyvet olvasott. Ezt a magyarázatot az operatív tiszt nem hitte el, az volt a benyomása, hogy erről „Bátori” sokkal többet tud. Balogh azonban figyelemre méltónak tartotta, hogy a beszélgetésükön felvetette az országok egymás elleni hírszerző munkáját. „Igaz, hogy ezekről a kérdésekről Bátori általánosan beszélt, de ez egy kiindulópontként jöhet számításba a francia belügyminisztériumba való beépülésnél, ugyanis ilyen kérdésekre a legközelebbi találkozó során nyugodtan vissza lehet térni, annál is inkább, mert ezen a találkozón Bátori megkezdett beszervezésének végrehajtását realizálni kell.” – bizakodott az operatív tiszt. A jelentéshez széljegyzetben azt írták: „Igen aktívan kell ezzel foglalkozni, december 1-ig be kell vonni a titkos munkába.”

Hogy mi történhetett augusztus és október között, arra a dosszié nem ad választ, mindenesetre október végén arról jelentett Deák hírszerző tiszt, hogy az utóbbi két megbeszélt találkozóra „Bátori” nem ment el, és nem tudja a távolmaradásának okát. November elején tudta csak összehozni a következő találkozót, de már nem Balogh István, akit valamilyen ok miatt levettek az ügyről, „Bátori”-nak azt mondták, továbbképzésre küldték. Helyette Deák „elvtárs” vette át az érdeklődő, barátkozó honfitárs szerepét. A jelentésből nem tűnik ki, hogy „Bátori”-t zavarta volna az a körülmény, hogy a szokásos szombati beszélgetéseken új partnere lett a magyar nagykövetségről. „Bátori” elmesélte, hogy munkahelyén, a Szent György Internátusban szovjet emigránsok gyerekei tanulnak, a tanárok is az emigrációból kerülnek ki, illetve a jezsuita rendből. A jelentést azzal zárta, hogy úgy ítéli meg a helyzetet, hogy a következő találkozáson már ki lehet térni a „belügyi munkára”, vagyis az eltelt négy hónap alatt nem jutottak előbbre a beszervezését illetően.

A következő találkozón a nyelvtudása kapcsán próbált Deák többet megtudni a francia belügyminisztériummal való kapcsolatáról, azonban csak annyit árult el „Bátori”, hogy időnként valóban tolmácsolt a minisztériumban. Deáknak az volt a véleménye, hogy „Bátori” személyét körültekintően kell kezelni, nem szabad erőltetni bizonyos kérdéseket, fokozatosan kell elérni azt, hogy közlékenyebb legyen, vagyis nem jutottak közelebb a szervezett formában történő titkos együttműködéshez.

Az 1955. decemberi találkozón Deák emlékeztette „Bátori”-t arra az ígéretére, hogy segíti a nagykövetség munkáját abban, hogy az emigrációból hazatérni szándékozókról tájékoztatja őket, ő azonban csak az elvi támogatását tudta felajánlani, mivel állítása szerint semmilyen kapcsolatot nem tart a párizsi magyar emigrációval. „Ismételten aláhúzta, hogy elvileg egyetért a nekünk nyújtandó segítséggel, de gyakorlatilag még nem tudja, miben lehetne segítségünkre, majd hozzátette, hogy ő kémkedni nem akar […] nem akarja, hogy a dolognak üzletszerű színezete legyen.” Ebből a találkozóból is azt a következtetést vonta le Deák László, hogy „Bátori” nyílt bevonása a munkába még nem időszerű, ráadásul úgy vélekedett, hogy nem teljesen őszinte hozzájuk. Sőt az is felvetődött az operatív tisztben, hogy „Bátori” a Vatikán ügynöke, és az internátus vezetője pére Champon jezsuita pap a kapcsolattartója.

1956 márciusában a budapesti központból Palotás Péter aláírással határozott utasítások érkeztek „Bátori Károly” beszervezésére, ahol – ismételten – a következő találkozót jelölte meg a beszervezés időpontjának. Az utasítás értelmében azzal kellett döntését befolyásolni, hogy a régi rangjára és munkájára tekintettel igényelnék vele az együttműködést. Palotás számolt azzal az eshetőséggel is, hogy „Bátori” nem vállalja a szervezett együttműködést. Elutasító válasz esetére azt az instrukciót adta, hogy ebben az esetben javasolni kell a kizárását, ami érdekes fordulat annak ismeretében, hogy még formálisan a beszervezése sem történt meg. Ezek szerint a szombatonkénti beszélgetéseket kvázi hálózati munkának tekintették.

1956 április végén rejtjeles táviratban értesítették a budapesti központot, hogy „Bátori”-t behívatták a francia elhárításhoz, és kihallgatták párizsi tartózkodásának körülményeiről. Ennek ellenére – a távirat szerint – az együttműködést vállalta. Rajnai Sándor alezredes, a II. Főosztály vezetője a táviratra a következő kérdéseket írta fel: „1.) Mire hallgatták ki, kicsoda? 2.) Adtak-e feladatot? 3.) Miért vállalta éppen most a velünk való együttműködést?”

1956. júniusi feljegyzés szerint a beszervezés óta még nem találkozott a kapcsolattartó tiszt „Bátori”-val, mivel a „munka időközben le lett állítva”. Budapestről úgy tájékoztatták Deák Lászlót, hogy mivel „Bátori” felvetette a francia kémelhárítással kapcsolatos ügyet, nem tekinthető beszervezettnek, sőt Deákot elmarasztalták, hogy nem megfelelő irányban folytatott beszélgetéseket „Bátori”-val, így nem közeledett, inkább távolodott tőlük. Az a döntés született, hogy a rezidentúrának el kellett állni „Bátori” formális beszervezésétől, mert félt a lebukástól, „viszont fokozatosan el kell érni, hogy irántuk való bizalmatlansága megszűnjön” – írta Nagy Béla államvédelmi főhadnagy, a BM II/4-b alosztályról.

Hogy valójában milyen játszmában kapott vagy vállalt szerepet „Bátori Károly”, a kutatódossziéjából nem derült ki, más dokumentum viszont nem áll rendelkezésre. Együttműködött-e a francia elhárítással vagy a magyar hírszerzéssel, netán a Vatikánnal? Vagy korabeli munkahelye/hivatása arra predesztinálta, hogy kettős ügynökként „szolgálta” egyidejűleg a korábbi és az új hazáját? A dokumentumok alapján a közel kétéves beszélgetések a magyar hírszerzés számára sok új információval nem szolgáltattak.

A dosszié szereplői közül csak „Bátori Károly” személye azonosítható be, a korábbi kapcsolattartó Balogh Istvánról és az őt követő Deák Lászlóról csak annyi bizonyos, hogy a párizsi rezidentúra operatív tisztjei voltak, de az nem tudható, hogy valójában milyen rendfokozatban és beosztásban szolgáltak, és az sem, hogy a nevük valós vagy fedőnév volt. A korabeli gyakorlatot ismerve, inkább az utóbbinak volt nagyobb valószínűsége.