Az állambiztonsági szervek tevékenységét a velük szolgálati jogviszonyban nem álló személyek is segítették. Ezeknek a külső segítőknek a legismertebb és a közvéleményt leginkább foglalkoztató csoportját a köznyelvben besúgónak vagy spiclinek nevezett egyének alkották. Az állambiztonsági szervek hivatalos szóhasználatában viszont ez volt a hálózat (korábban ügynökség).?
A rendszerváltozás óta sokakban felmerült, hogy az 1945 és 1990 között beszervezett hálózati személyek listáját nyilvánosságra kell hozni. Jogos-e ez az elvárás? Erre a kérdésre nem lehet egyszerűen „igen”-nel vagy „nem”-mel válaszolni. Az jogosnak gondolt kívánalom, hogy a politikai rendőrség korabeli tudatos kollaboránsait megismerje a közvélemény, de azonnal felvetődik a kérdés, hogy milyen történeti források alapján ültethető valaki a nyilvánosság „szégyenpadjára”, és – egy vélelmezett társadalmi közmegegyezésre apellálva – melyik fórum teheti ezt meg.
E munka alapvető célja, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött levéltári iratokban – elsősorban a hálózati iratokban – ügynökként feltüntetett, több mint hetven véletlenszerűen kiválasztott ember példáján keresztül bemutassuk, annak eldöntése, ki minősül hálózati személynek, nem egyszerű, és sokszor nem lehet rá egyértelmű választ adni. Elég hozzá egy 6-os karton,? egy adatlap,? egy változásjelentés,? vagy hogy az adott személy beszervezési, illetve munkadossziéjának száma szerepeljen valamilyen nyilvántartásban? Elég egy beszervezési nyilatkozat, illetőleg kell hozzá a beszervezési dosszié, a munkadosszié, vagy egy irat arról, hogy valamilyen juttatásban részesült? Írógéppel készült, de kézzel aláírt jelentés kell-e, vagy kézzel írt jelentés? Számít-e a jelentés tartalma, vagy sem? Ezek közül a feltételek közül többnek a megléte szükséges? Előzetesen, talán nem teljesen alaptalanul, kijelenthető, ha teljes bizonyossággal szeretnénk meghatározni a korabeli hálózati személyek körét, ahhoz a felsorolt iratok közül egymagában egyik sem elegendő.
Ha a jogalkotói szándékot nézzük, megállapítható, hogy a törvényhozás szabatosan megfogalmazott útbaigazítást adott az ÁBTL működését szabályozó törvény értelmező rendelkezései között, ahol tételesen határozta meg a hálózati személy fogalmát. Eszerint „hálózati személy az a személy, aki az e törvény hatálya alá tartozó iratokat keletkeztető szervezetek számára titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, vagy ilyen tevékenységért előnyben részesült.”? Amennyiben ilyen megközelítésben végeznénk el a felsorolt tevékenységhez kötődő iratok rövid forráselemzését, a hálózati személy kiléte megállapításánál – a törvényi szabályozást tovább cizellálva – a kézzel írt beszervezési nyilatkozatnak és ügynöki jelentésnek, illetve az anyagi juttatás (jutalom) átvételét igazoló nyugtán szereplő hiteles aláírásnak van leginkább egzakt bizonyító ereje.
Végignézve az egyes irattípusokat: a legegyszerűbbnek tűnő megoldás a hálózati nyilvántartás (6-os karton) nyilvánosságra hozatala lenne. Ennek az az alapvető buktatója, hogy 6-os kartont nemcsak a beszervezett személyekről kellett kitölteni, hanem azokról is, akiknek a beszervezése meghiúsult. A 6-os kartonnak egyébként önmagában nincs bizonyító ereje, mivel azt – általában – a beszervezést követően az operatív tiszt töltötte ki, és csak ő írta alá. Egyéb dokumentum híján nem lehet megállapítani, hogy a kartonon szereplő személy egyáltalán végzett-e, és ha igen, akkor milyen tevékenységet. Ennek bemutatására több esetet tartalmaz a példatár.
Az adatlap, mint statisztikai célú nyomtatvány, annak megállapítását szolgálta, hogy a kiválasztott személy a körülményei, a tulajdonságai, a felkészültsége és ismeretei alapján az operatív munka mely területén hasznosítható. A felsorolt információkat az állambiztonság részben hivatalos helyekről (munkahely, szakszervezet, iskola), részben más forrásokból (ügynöki jelentés, levélellenőrzés, környezettanulmány) szerezte, az ezekből fakadó következtetések levonása pedig a beszervező tiszt feladata volt. Az adatlapnak a megléte viszont csak azt valószínűsíti, hogy a jelölt eljutott a beszervezésig, de hogy valójában dolgozott-e a politikai rendőrségnek, az nem tudható meg belőle. A változásjelentés az ügymenet egyik állomása volt, amikor a hálózati személy vagy annak kapcsolatai adataiban, illetve foglalkoztatásában történt változásokat adminisztrálták, az érdeklődő számára azonban csak azt jelzi, hogy valamilyen kontaktus fennállt az érintettek között, de az együttműködés tartalmáról semmilyen információval nem szolgál. Viszont ezek a nyomtatványok – különösen, ha több is fellelhető az iratok között – valamiféle kapcsolatot dokumentálnak.
A dossziék közül a beszervezési dosszié (B-dosszié) az ügynöki együttműködés leghitelesebb forrása, mivel a hálózati személyre vonatkozó összes anyagot, így a beszervezési (titoktartási) nyilatkozatot is ebben helyezték el. A B-dosszié tehát végigkísérte az ügynök egész pályafutását. A dossziéba bekötött anyag bepillantást nyújt a hálózati személy és a kapcsolattartó tiszt (az úgynevezett tartótiszt) együttműködésébe, vagy utal annak hiányára, hiányosságaira. Talán nem véletlen, hogy ebből az irattípusból került a legkevesebb az ÁBTL kezelésébe.? A később bemutatott ügynöksorsok között ugyanakkor nem is egy olyan található, mikor a jelölt aláírta a beszervezési nyilatkozatot, azonban azt követően vagy egyértelműen megtagadta, vagy pedig elszabotálta az együttműködést. A munkadosszié (M-dosszié) a hálózati személy által adott jelentéseket tartalmazza, amelyek közül csak az ügynök kézírásával megmaradtak tekinthetők egyértelműen hitelesnek.? Az operatív tiszttel történt találkozókon elhangzott szóbeli közleményeknek a tiszt által történt interpretálása vagy a rezidens útján többszörös áttétellel rögzített információk már joggal vethetnek fel kérdéseket: vajon úgy és azt mondta-e, vagy egyáltalán mondta-e az ügynök??
Mindezeken túl érdemes azon is elgondolkodni, hogy a formailag minden feltételnek megfelelő hálózati személyek megítélésénél figyelembe vehetők-e az együttműködés elvállalásának okai és körülményei (pl. önként, valamilyen haszon vagy előny megszerzésének reményében vállalta, illetve ellenkezőleg, az őt vagy a hozzátartozóját ért súlyos fenyegetés hatására írta alá a beszervezési nyilatkozatot),? továbbá a tevékenységük súlya és következményei. Az ÁBTL-be került hálózati kartonok nagyobb részén az olvasható, hogy „hazafias” alapon vállalta a jelölt az együttműködést a politikai rendőrséggel. Jó néhányszor azonban már a kartonról megállapítható, hogy ez az együttműködés nem egyértelműen tükrözte a rendszer iránti elkötelezettséget. Az esetek többségében a kapcsolat igen rövid ideig tartott, és általában azzal a bejegyzéssel zárult, hogy a hálózati személy „alkalmatlan”, „konspirálódott”, „kérte a kapcsolat megszakítását”, vagy a viszony „munkahelyváltozás miatt” megszűnt. Azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy ha a hálózati karton megfelelő rovataiban nincs az irattározáson kívül más bejegyzés, esetleg még az archivált dossziészám sem szerepel rajta, nem sok említésre méltó – a szerv megfogalmazása szerint operatív értékkel bíró – esemény történhetett az együttműködés alatt. Természetesen számosan akadtak olyanok is, akik tényleg lojálisak voltak a rendszerhez, és hazafias alapon akár végig is „szolgálták” az államszocializmus közel fél évszázadát.
A konkrét esettanulmányok bizonyítani tudják, hogy a vizsgált időszakban hatályos parancsok mennyire kevéssé voltak alkalmazhatók a gyakorlatban: az állambiztonsági tiszt megfelelési kényszere, intelligenciája, illetve a kiszemelt jelölt (családi) helyzete, lélekjelenléte és természetesen mindkét félnél a jellembeli tulajdonságok, de még számos más körülmény befolyásolhatta az írott parancsok, utasítások betű szerinti betartását. Ebből következik, hogy nem segíti a valóság megismerését a hálózati személy törvényi definíciójának automatikus alkalmazása az egyes esetekre.
A hálózat feltérképezésének nehézségeihez nagymértékben hozzájárult, hogy a hálózati iratok csak töredékesen állnak rendelkezésünkre. Az ügyviteli szempontból már érdektelen aktákat, más állambiztonsági iratokhoz hasonlóan, folyamatosan selejtezték, 1956-ban és 1989/90-ben pedig tömeges iratmegsemmisítésre is sor került. Továbbá még nincs teljes egészében az ÁBTL kezelésében a fennmaradt 1990 előtti államvédelmi/állambiztonsági iratanyag sem.?
A téma iránt érdeklődő kutatók legnagyobb sajnálatára csak ritkán található meg együtt a beszervezett hálózati személy B-dossziéja és az ügynöki tevékenységét dokumentáló M-dossziéja. Ennek több oka van. A korabeli szabályok szerint a B-dosszié – kevés kivételtől eltekintve – végigkísérte az ügynök „pályafutását”. Még akkor is az első beszervezéskor nyitott dossziét vezették tovább, ha az adott személyt kizárták, majd később újra beszervezték. Az M-dossziék sorsa azonban más volt. Egyrészt, ha az M-dosszié lapszáma elért egy bizonyos mennyiséget, kb. 350 oldalt, akkor lezárták, irattározták, és nyitottak egy másik dossziét, továbbá – a B-dossziétól eltérően – akkor is irattározták, ha a hálózatot más szervnek adták át. Másrészt nem minden M-dossziét irattároztak, az operatív értékkel nem bíró jelentéseket tartalmazókat a készítő szerv megsemmisítette, sőt az is gyakorlat volt, hogy az operatív értékkel bíró jelentések másolatát, illetve azok kivonatát – mint ahogy erre a későbbiekben lesz példa – az adott megfigyelt személyi dossziéjába helyezték, az M-dossziét pedig megsemmisítették. Ez a fajta megsemmisítés a 6-os kartonok vizsgálata során szerzett tapasztalataink szerint az M-dossziék több mint felét érintette. Az irattározás után meghatározott időnként felülvizsgálták a dossziékat, és ha úgy ítélték meg, hogy „ügyviteli szempontból” nincs már szükség rájuk, szintén megsemmisítésre kerültek. Arra a kérdésre, hogy miért semmisítettek meg érdemi információkat tartalmazó M-dossziékat is, és miért maradtak meg semmilyen értékkel nem bíró jelentések, jelenleg nem tudunk választ adni. Mindezeken túl a levéltárnak átadott két dossziésorozat évköre sem egyezik, ami következhet részben a már említett korabeli ügyviteli előírásokból, de főként az 1989-ben mindinkább pánikszerűvé vált iratselejtezésekből.?
Bepillantást szeretnénk adni olyan esetekbe is, amikor nem a hálózati iratok nyújtanak segítséget az ügynök tevékenységének feltárásához, hanem az operatív feldolgozó munkát dokumentáló O-dossziék.? Ilyenkor az „ügynöksors” leírása talán szövevényesebb, de mindenképpen alátámasztja azt az álláspontot, hogy egy iktatókönyveken és hálózati kartonokon alapuló „ügynöklista” nyilvánosságra hozása nem érné el az elvárt eredményt, illetve az információs kárpótlás – kárpótlás címén zajló – dezinformálásba torkollana.
Az ügynöktörténetek ismertetésekor nem közöljük a valódi neveket. Ennek a munkának nem a leleplezés a célja, hanem annak bemutatása, hogy a paletta a „nem is volt ügynöktől” a „beszervezett, de soha nem jelentetten” át az „állambiztonsági szerveket az orruknál fogva vezetőkön” és az „ártalmatlan dolgokat jelentőkön” keresztül a mások bebörtönzéséhez, kivégzéséhez tevékenyen hozzájárulókig terjed. Már itt szükséges megjegyezni, hogy a más-más szervezeti egységeknél működő politikai tisztek a fedőnevek adásánál nem egyeztettek, a nem ugyanabban az időben jelentőkét pláne többször is felhasználhatták. A „Szabó”, „Kovács”, „Tóth” fedőnevekből a megmaradt hálózati nyilvántartásban is többtucatnyi található. A közelmúlt feltárása során számos tanulmányban szintén fény derült jó néhány ügynök kilétére. Az itt feldolgozott ügynöksorsok alanyainak némelyike azonos a már ismertté vált személlyel, a többségük azonban nem.? Általában a megfigyeltek nevét sem írjuk le, kivéve, ha már nyilvánosságra került ügyről van szó. Mindig megadjuk viszont az állambiztonsági operatív tisztek nevét, s ha az iratban szerepel, beosztását és rendfokozatát.
A hálózati személyek állambiztonsági kooperációjának valós hatását jól mutatja a kiszemelt emberek, az úgynevezett célszemélyek sorsának alakulása. Ezeket az „életutakat” az ÁBTL iratai alapján igyekeztünk nyomon követni, s ha az ügynöki jelentések tartalma és a későbbi retorzió között vélelmezhető volt ok-okozati összefüggés, arra is kitértünk.
A történetek hitelesek abból a szempontból, hogy azokban a levéltári forrásokban fellelhető információk szerepelnek. Más kérdés az információk valóságtartalma. Az állambiztonsági iratokban sok a hamis adat, a tévedés, a kriminalizálás irányába hajló csúsztatás és a pőre hazugság egyaránt. Utóbbiak az esetek egy részében kiszűrhetőek, máskor viszont nem, vagy csak komoly kutatómunkával. Ezeknél a levéltári iratoknál a forráskritika egyébként is szigorúbban és körültekintőbben alkalmazandó, mint általában a történeti munkákhoz felhasznált más források tanulmányozásakor.
Természetesen a hálózati jelentések is tartalmaz(hat)nak hamis információkat. Az ügynök rosszul emlékezett, vagy nem végezte el az előírt feladatot, s ezért kitalált valamit. Az is lehetséges, hogy menteni akarta a megfigyelt személyt, de az is, hogy ártani akart neki. Gyakran kiérezhető a szövegből, hogy húzódozott az együttműködéstől az állambiztonsági szervvel, ezért nem látott és nem hallott semmit. Mindezek miatt a jelentésekben szereplő valós információkat nehéz elválasztani a hamisaktól. Tovább bonyolítja a helyzetet, mint arról már szó volt, ha a hálózati személy közléseit a tartótiszt foglalta írásba.
A konkrét esetek között olyanok is találhatók, amelyekből megismerhető az egyes állambiztonsági egységek együttműködése. A hálózati személyeket ugyanis nem általában az állambiztonsági szerv, hanem annak valamelyik szervezeti egysége foglalkoztatta, például a III/III-4. Osztály, vagyis a belsőreakció-elhárító csoportfőnökség kulturális területtel foglalkozó részlege, vagy a III/IV-7. Osztály, amelynek feladata a határőrség területén történő elhárítás volt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hálózati személy jelentéseit csak az őt foglalkoztató szervezeti egység hasznosította. E tekintetben az alosztályok, osztályok, csoportfőnökségek között kétirányú átjárás volt. Egyrészt, ha a jelentés olyan információt is tartalmazott, amely egy másik szerv feladatkörébe tartozott, akkor azt ahhoz továbbították. Másrészt az egyes részlegek is eljuttathatták információigényüket bármelyik másik részleghez, ha úgy ítélték meg, hogy ott az eredményesebben szerezhető meg. Ilyenkor a tartótiszt kiadta a feladatot a megfelelő hálózati személynek, a kapott jelentést pedig, a szokásos értékelés nélkül, átadta a megrendelőnek.
Mint olvasható lesz, az egyes ügynöktörténetek feldolgozása során többször is felmerülhet az a kérdés, hogy a jogszabályi definícióba beleilleszthető hálózati személyek mindegyike ténylegesen együttműködött-e a politikai rendőrséggel, azok pedig, akik a törvényi rendelkezés értelmében nem minősülnek hálózati személynek, valóban vétlenek voltak-e.
Ha az ügynöktörténeteknek csak a következőkben ismertetett kis töredékét vesszük alapul, már ezek ismeretében is előzetesen kijelenthető, hogy a törvényben egyértelműen megfogalmazott három kritériumhoz képest – amelyek mindegyike a jogszabály szerint önmagában elegendő ahhoz, hogy az adott személy hálózati személynek minősüljön – a valóság sokkal árnyaltabb képet mutat.
Azokat az állambiztonsági szakkifejezéseket, amelyek használata az ügyek pontos leírásához szükséges volt, külön függelékben magyarázzuk meg. Az ismertetett esetekben előforduló államvédelmi/állambiztonsági szervezeti egységek megnevezésében, egymáshoz való hierarchikus viszonyában való eligazodás felvázolására pedig ez a munka nem vállalkozhatott, a témában elmélyülni kívánó érdeklődők számára az eddig megjelent tanulmányokból, kiadványokból a kötet végén egy válogatást adunk közre.
A közölt ügynöki „életutakat” nem történeti, szociológiai vagy más tudományág szempontjai alapján csoportosítottuk: a fő tipizálási szempont a levéltárba került források (együttes) megléte s ezekből fakadóan az ügynök kilétének és a politikai rendőrséggel való együttműködés valószínűsíthetőségének mértéke volt. Így alakultak ki az alábbi kategóriák:
B) A hálózati iratokban szerepel, együttműködése egyértelműen nem bizonyítható, de vélelmezhető;
F) A beszervezést követően nem dokumentálható az együttműködése;
J) Csak az ÁBTL hálózati nyilvántartásában szerepel.
A leírás érdekében górcső alá vett – és a fentebbi csoportosítás valamelyikébe beilleszthető – eseteken kívül számos, ugyancsak egyedi sajátosságot mutató történet, illetve ügynöksors sokszor töredékes forrásai sorakoznak az ÁBTL iratőrző polcain, jóval több, mint amennyit az alább következő részletes bemutatás okán kézbe vettünk. E sokféleség miatt a fentebbi „típusba” soroláson túlmenően minden ügy külön-külön – mondhatni sziszifuszi – vizsgálatot igényel.
